Sixteenth Part: Free (from the hospital)

Sziasztok! Hamarosan elérjük az 5000-es nézettséget, amire terveznék valami olyat, amivel jobban megismerhetem az olvasóimat, vagy amivel csak "mókázunk". Jézus, ez a szó :D Na, szóval, leírok ide pár ötletet, amire a kommentszekcióban lehet reagálni, hogy tetszik-e, vagy sem.

• képverseny /értitek, ha szeretsz fotózni, küldesz képet, azt csó. Jó, ha többen küldtök, akkor verseny is lesz. Hé, ez jó ötlet!! Van nektek valami olyan képetek, ami saját, és szívesen látnád az egyik részben? Küldd el nyugodtan: emmaki@citromail.hu/
• ÁBÉCÉ -a blog dolgaiból /szereplők, hobbik, dalok, stb./
• egy sima beszélgetés /külön oldal, ahova írhattok bármit magatokról/

• vagy bármilyen játék

Hát nekem így hirtelen ennyi jutott eszembe, de attól még ti is küldhettek ötleteket, a www.emmaki@citromail.hu mail címre, csak ha írtok, a tárgy izébe írjátok mondjuk hogy: Nem Spam! Vagy hogy 5000-es játék (ötlet). Ennyit akartam közölni, meg még annyit, hogy a feliratkozók gombot sikeresen eltüntettem, szóval írjatok, ha fel akartok iratkozni :']
Emma:3

- Kristen -suttogta egy hang a fülembe, rettentő idegesítően. Rühellem, ha valaki ok nélkül felébreszt. Még akkor is, ha a kórházi ágy marhára kényelmetlen, vagy ha éjjel fagyásnak indulok, hála a minimális fűtésnek. Ja, "minimális"...a gáz 1-esre volt állítva. Szép kis hely, mondhatom -Kristen! -szólalt meg a hang újra, most már sokkal inkább követelőzőbben.
- Hagyj aludni -mormoltam a párnámba, félálomban, azonban valaki nem hagyta, hogy újra visszatérjek az álmok világába, mert hirtelen ráugrott az ágyra, ezzel elérve azt, hogy egy "nee!!" üvöltéssel leessek arról. Ha eddig nem lett agyrázkódásom, akkor most biztos, hogy lenne. Mert leestem, ugye -Mi a frászt akarsz te reggel ötkor? -ültem fel a földön, s fájdalmasan pillantottam az ágyamon elterülő személyre. Illetve

A Kaja

Szerintem valahogy így nézek ki evés közben.
Ezek nem tudom, honnan jönnek...

két személy volt a szobában, közülük az egyik ült, a másik a rögösétől fetrengett.
- Ezt jól megcsináltad -törölte le a nevetéstől kicsordult könnyeit a húgom, alias Andy, majd feltápászkodott a koszosnak tűnő linóleumos padlóról, s ő is felugrott az ágyra. Hm. Talán ezért engednek be egyszerre csak 2 embert - Nézd, amíg aludtál, Skylar megtanított gitározni! -ujjongott Ands, miközben felkapta az ágy lábánál pihenő hangszert -Ez felismerhető? -kezdett játszani egy felismerhetetlen dallamot.
- Hát..izé -töprengtem a válaszon, mikor Skylar -természetesen megint ő jött- bólintott egyet -Igen...
- Akkor mi az? -nézett rám azzal a jól ismert "átlátok rajtad! Tudom, hogy hazudsz!" tekintettel. Kétségbeesett fejjel bámultam az ujjaimat, mikor ugyancsak a fiú odasúgta nekem a választ.
- Green Day? -yess! Ezaz! Eltaláltam...pontosabban Sky találta el, én csak bemondtam. Na de hát ez is valami, hiszen a húgom mindenben jó -kivéve az éneklést és a hangszereken való játszást. Abban pocsék. Remekül rajzol, jó az ízlése, klasszul főz, tökéletesen beszéli a németet /általánosban azt kellett tanulnunk, úgyhogy én is tudok még pár szót/, kitűnő matekból, franciául is tud, mindent profin csinál meg...kivéve ugye az előbb említett dolgokat -Amúgy mit kerestek itt hajnali ötkor?
- Megjegyezném, hogy már fél tizenkettő, és hogy a nővér küldött be, hogy ébresszünk fel, mert kezdődnek a vizsgálatok -vállalta el a szószóló szerepét haver. Haver Lamúr...Bölcsek kövére. Dónt ászk eniting! Ez a kiejtés pompás.
- Meg azt is mondta, hogy nem szabad enned semmit -vette át a beszédizét Ands -kár, pedig hoztunk neked szusit! -tettetett sajnálatot, én viszont tudtam, hogy belül megőrül, amiért szívathat.Mondjuk oké, hogy nyers hal, viszont isteni íze van. Mennyei manna! Lenne, ha megehetném. De mivel én vega akarok lenni, nem ehetek szinte még elő húst! Az kegyetlenség.
- Semmi gond, kibírom -vigyorodtam el gonoszan, majd megnyomtam az ágy mellett lévő kis dobozt, ami hívta a nővért. Jólvanna, mikor azt hittem, csak szimpla hívó gomb, nem gondoltam volna, hogy azt vészhelyzetre rakták oda...de legalább megjött a vizsgálóba kísérő nő. Elbúcsúztam két látogatómtól, magamra kaptam a köntöst, amit odakészítettek, s már követtem is a nővért. Csak a vizsgálószobában jöttem rá, hogy azt se kérdeztem meg Andytől, hogyan jött rá, itt vagyok. Hát, már késő. Na jó, akkor a vizsgálat. Az egész úgy zajlott, mint egy sima iskolai kivizsgálás, csak ez még annyiból is állt, hogy fura kalapáccsal ütögették a térdem, a reakciómat figyelve. Az jó jel, hogy kivertem a tárgyat a doki kezéből? Sejtettem...remélem, azért nem tartanak még bent, hiszen csak egy kis agyrázkódásom lett. Nem nagy cucc. Sőt, szerintem tök klassz lett az eredmény. Mármint annyira csak nem lett rossz...vagy de. Aj, a látásteszt egyáltalán nem ment. Basszus, mi van, ha szemüveges leszek? Semmi kedvem egy szar szemüvegben parádézni. Bár...a kottaolvasáshoz jól jönne. Mostanában az órán mindig eltévesztek legalább két hangot. Mindegy, majd meglátjuk...látjuk. SZEMÜVEGBEN!

                       A nap hátralevő része azzal telt, hogy megettem a rizst és a köretet a szusiból, de a halat nem /bocs Skylar, pedig nagyon finom volt -igen, ő készítette/ , megnéztünk pár Spongyabob részt -Spongya...izé, Bob. Na jó, mi a neve? Hozzám jössz Spongyabob?-, ledobtunk teljesen véletlenül egy cserepes növényt a harmadik emeletről. Szerintem most valaki átkozza a napot, amikor megszülettünk, ééééés, megtudtam, hogy Andy hogy került ide. A sztori:

- Andy! Andy, add már ide a majonézt -üvöltöttem a húgomra, aki éppen azt tervezte, hogy leönti a 3. emeletről a sárga izét valaki hajába. Én a megakadályozásban voltam, de Sky nem hagyta. Gonosz kölyök.
- Nem! Annak lent úgy sem árt egy kis majonéz! Legalább lesz valami a fején, ha haja már nincs -röhögött fel idétlenül, majd egy "pacsit!" felkiáltással belecsapott haver kezébe. Kösz a segítséget!
- Andrea! Ez nem poén -szólaltam meg megemelve hangerőmet, miközben odasétáltam az ablakban álló lányhoz, s kikaptam kezéből a dobozt - Nőj már fel végre! Komolyan, ha a te hajadba öntenék ezt a szart, mit éreznél? -akadtam ki rá teljesen. Tulajdonképpen nem is tudom, miért haragudtam meg rá. Talán azért, mert be vagyok ide zárva úgy, hogy mindenre emlékszem (olyanra is, amire nem akarok). Persze Andy megsértődött, és duzzogva kirohant a szobából. Skylar pedig kíváncsi szemekkel nézett rám, magyarázatot várva.
- Oké, ez mi volt? -nézett rám, mialatt bekapott egy kis cseresznye maradékot a nyers-halas műanyagdobozból.
- Nem tudom...csak idegesít, hogy nem mehetek végre haza -motyogtam lehajtott fejjel, a cipőmet stírölve. Vajon mikor mostam ki? Kissé koszos..egy aprajafalványit.
- Szívás -közölte teli szájjal. Reakcióm "mi?" volt - Reggel futottam össze vele, a portán.
- Az az információs pult -javítottam ki.
- Lényegtelen. Volt nála direkt neked ruha, ugye ez a film, és még csomó ilyen dolog. És azt azért ne feledd, hogy úgy jött be, meg se kérted, te meg ilyen őrült hippi stílusban ráordítasz -vont vállat, aztán kiköpött egy magot. Azért valóban igaza van...a szavainak, nem a magköpésnek. De én ezt nem tudtam! Jó, a Spongyabobot tudtam, mert ő tudja, hogy imádom ezt a kis mesét, én meg tudom, hogy tudja, így már ketten tudjuk hogy tudjuk. Na? Na? Na? Ki a nyerő! Kristen!
- Hát...erről fogalmam sem volt...de azt hiszem, megyek és megkeresem -álltam fel /igen, emberek, már át is öltöztem a hozott ruhámba/, majd kigaloppoztam a szobából, a folyosóra, ahol egy szál lélek sem garázdálkodott. Viszont, ha közelebb mentem az egyik "RAKTÁR!" feliratú ajtóhoz, hamis kornyikálást véltem felfedezni. Köztudott, hogy Andy, ha szomorú, nem sír, hanem énekel...ni próbál. Maxos hangerőn lévő zenére. Talán ezért is találtam meg olyan könnyen. Gondolom számot válthatott, hiszen nem énekelt, így gyorsan kikaptam a füléből a szerkentyűt, s egy "kérem a Félelmetes Kalózkapitányt a bocsánatkérés elfogadására!" felkiáltással megöleltem. Erre csak azt tudom mondani, hogy kiskorunkban játszottuk azt, hogy Ands volt a kalóz, én meg a hercegnő. Ez kész, milyen barmok voltunk! Most meg épp ezzel a szöveggel akarom megtörni...
- Oké, Tündérpóni -nevetett fel. Hülye nevem hallatán. Égjen csak a fejem, no problem - De cserébe...mondjuk. Várj, ki kell találnom, mit kérek cserébe.
- Zsír, félek -mosolyodtam el. Két perccel később már újra a szobában voltunk, egy gyanakvó Dr. Turner nevű orvossal. Hogy mi lett az eredmény: MEHETEK HAZA!!!! Éljen! Habár egy látástetsztet úgy is kell csináltatnom egy szemésznél, de hazamehetek! Szerintem én voltam a leggyorsabban összepakoló ember ebben az intézményben, azonban ez most nem különösebben érdekelt. Mondjuk, alig volt itt pár cuccom, csak a bulizós ruhám, meg a DVD - Viszlát! Cső -viharzottam ki a kórteremből, egyenesen az utcára. Ezzel egyedül az volt a baj, hogy sehol nem állt taxi, bicikli, motor, jármű. Tehát...ezek szerint menjek haza félegészségesen, a kórháztól legalább 7 kilométerre lévő házunkhoz? Gyalog? Gyalog? GYALOG?! He! Még mit nem! Veszek lovat. Azzal megyek. Ahhoz mondjuk lovagolni is tudni kellene, de megoldjuk. Merre van itt erre fele lovarda? Nézzük...itt írja, hogy lovarda. Lovarda a következő megyében. Kösz, inkább tacskó. Hé, kutyuli, fütty, fütty! Elszaladt! Mikor meglátott. Ez állatkínzásnak minősül? Oké, inkább stoppolok. Állj! Állj meg! Igen te! Nem hallod? Fékezz! Nem, semmi esélyem...
- Kristen, gyere már -kiáltott rám Andy, aki a kórház parkolórészénél állt, egy...az anya kocsija? Baszki /velem ne bassz ki!! De nem ám!/ És Jade ül a volán mögött...könyörgök, hadd vezessek én! Várjunk...én nem tudok vezetni. Könyörgök, hadd vezessen egy vezetni tudó ember! Aki nem Jade. Á, nem, nincs menekvés, betuszkoltak az autóba, Skylar mellém ült, odaadta a kabátját, mondván "én látom hogy fázol!". Tényleg fáztam. Viszont a kabátjának olyan illata van, ami. Ez túl szerelmesen fog hangzani, előre is bocsánat. Szóval olyan illata van, amitől mintha "kis kibebaszott lepkéket éreznék a hasamban". Nem, nem vagyok terhez, nem is menstruálok -ejj, ezt de nem akartam megosztani-, hanem inkább talán kezdek beleesni? Oké, most jön az a sablonduma, hogy alig ismerjük egymást, azonban nekem ez a másfél nap is elég volt arra, hogy eldöntsem: mostantól követem Skylart! Plusz, megtartom a dzsekit. Vagy visszaadom. Az út alatt amúgy Jade kifaggatott, hogy ki ez az ürge mellettem, aztán mikor bemutattam neki, közölte vele:
- Klassz a piercinged. Nekem is van -aztán vezetés közbe kezdte mutogatni a sajátját. Dehogy siklottunk ki, miért hiszitek azt?! Paranoiás lennék? Nem! Nem! Nem...de igen! Tehát, Andy üvöltette a rádiót, Skylar énekelt, én meg a fiú arcát tanulmányoztam. Akkor is helyes! És akkor is megérkeztünk. Remélem anyának nem tűnt fel, hogy elvittük a kocsit. Bár, szerintem otthon sincs. Ő az, aki képes, és bemegy szombaton is dolgozni. Merthogy ma szombat van. Egyáltalán milyen műsorban dolgozik? Van olyan főműsor, amihez be kell menni hétvégén? Totál mellékes.
- Na, meggyüttünk -szólalt meg Andy, amikor Jade leparkolt. Hallom, szereti a tájszólást.
- Láttyuk kend -vágtam vissza, remélve, veszi a lapot, és elszórakozunk pár percig. Tervem nem jött össze, mert mind a hárman olyan WTF fejjel fordultak felém, én meg égő arccal kászálódtam ki a hátsó ülésről. Ha valaki nem tudná, mellettem ült Skylar, vezetőülésen Jade, mellette Andy -Sky! Messze laksz?
- Nem, pár utcányira -nevetett fel a semmin, majd közelebb jött, egészen addig, amíg neki nem mentem a kerítésnek, és át nem estem rajta, mert persze mint minden lány, én is hátrálni kezdtem -Oké vagy? -kérdezte a fiú, ötórás röhögés után. Éljen az a pillanat, mikor egyszerre ragad hó, gally és bogár a hajadba!
- Haha, milyen vicces -poroltam le magam -Mit akarsz?
- Nincs kedved találkozni a szünetben? Addig még itt leszek -vágott pofát -gondolom nem nagyon fogja élvezni az elvált szüleivel töltött időt. Erről jut eszembe: hiányzik apaaaaa!! Most szomorú leszek.
- Miért? -tettem fel én is a kérdésemet. Aki nem tudná, annak üzenem hogy az alábbi sorokat szomorú-feelingként olvassa. Vagy csak kedvetlen hangnemben. Mi a rák? Feladom, még magamat sem tudom kiismerni.
- Uhm... -túrt zavartan a hajába, majd amolyan "leszarok mindent" alapon kinyögte a választ -Mert bejössz....
- Hurrá. Nem tudom. Majd még meggondolom -húztam unott félmosolyra a számat. Pedig nem akartam lekezelő lenni, csak egyszerűen rájöttem, hogy el vagyok hanyagolva -Felhívlak. Szia!

a szobám

titkos párna

              Óvatosan osonjunk fel a lépcsőn, mert anya itthon van. Basszus! Megreccsent a lépcső! Akkor most sprinteljünk! Sálálá! Vhoa! Épp időben. Azt hittem, szívrohamot kapok, és mehetek vissza a kórházba. Mikor lélegzetem visszaállt a rendes kerékvágásba, körbekémleltem a szobámba, megnézve, mi változott. Semmi, maradt a fal ugyanolyan halványkék,az ágam ugyanolyan feldúlt, mint mielőtt otthagytam, s még mindig az ablak mellett van. Plusz, van egy párnám, amit mindig az ágyra teszek, mintha semmi extra nem lenne vele, de közben pedig benne van a pénzem, egy titkos képem Niallról, ami be van keretezve, a naplóm, amibe ezer milliárd éve nem jegyzeteltem, és egy olyan kép, szintén bekeretezve, amin rajta van az egész család, apa, anya, Andy, Oliver, a nagyanyám, stb. Ezt csak azért tartottam meg, mert rajta van Liam is. Mármint arra csak most jöttem rá, hogy az Liam, de a lényeg, hogy rajta van. Különös. Az egyetlen dolog, ami változott, hogy a párna tartalma most mind a földre volt hajigálva, a naplóm pedig egy új oldalon kinyitódva hevert. Oké, bevallom a naplómat 10 évesen kaptam, s egészen 15 éves koromig irkáltam bele, néhány hét, nap kihagyással. Az első napokban komolyan beleírtam, hogy hogy lehetek hercegnő. Aztán az idő múltával azt írtam le, hogy hogyan lehetek tökéletes. A fiúknak. Hm. Mi lenne, ha átlapoznám? Jó lenne visszaemlékezni, milyen is voltam kiskoromban. Nézzük. Óvatosan felemeltem a könyvet, mivel rengeteg beragasztott cucc is volt benne, amiket nem akartam, hogy kiessenek, aztán nézzek, hogy ez meg honnan van. Szóval, az első bejegyzés arról szól, hogy teázzak nap mint nap -ez a mostani énemet szólítja fel. Zsír, később iszom teát. A többi az első évből arról ír, hogy van egy Liam nevű fiú, neki is Payne a vezetékneve, és akivel minden hétköznap, iskola után elmentem játszani. Éljenek a fiúbarátok. Aztán, írtam arról is, hogy 11lettem, és hogy Liam adott egy puszit. Azta rohaaaaaadt! Egy puszi. Lapozzunk. Mondjuk oda, ahol az első csókomról írtam. Az 14 és fél évesen történt, Oliverrel, ugye. Azt mondja, egy sulis szünetben történt,

 nyolcadikban. Viszont...a csókos részt követően az ötödik bejegyzés arról szól, hogy Liam jelentkezik az X-faktorba. Aztán meg az jön, hogy nem jutott tovább. És így szép sorjában rájövök, hogy én régen biza Liam barát barátja voltam. Csak kissé elhanyagoltam. Szegény fiú. Fel kellene hívni. A telóm viszont lemerült. Rakjuk töltőre. Kész. Hm. Mi lenne, ha írnék valamit a naplóba? Úgyis tele vagyok őrült gondolatokkal, és jól jön, hogy most le tudom írni minden problémámat. De előtte felrajzolom, hogy "19 Kristen Payne". Ezt minden évben megcsináltam, kezdve 10 éves koromtól mostanáig. Pontosabban addig, amíg jegyzeteltem bele. Olyan röhejesen hangzik, ahogy a naplómról dumálok, nem? Egyrészt szerintem senki nem nézné ki belőlem, hogy ilyen hülye könyvekbe irkálok magamról, másrészt a lányok majdnem húsz évesen már nem a füzetükkel osztják meg gondolataikat, hanem a barátjukkal. Á, amúgy sem vagyok 20 éveshez méltóan érett, inkább befogom, és elkezdek körmölni. "Kedves naplóm...". Nem, nem jó ez így! A naplók nem kedvesek! Meg egyébként is, magamnak írok, nem egy füzetnek. Legyen más, mondjuk "na csőcsumicsá...". Neeeeem, ez csak szerintem furcsa? Oké, egy utolsó próbálkozás: "Helló! Ezt valószínűleg a már legalább harminc éves Kristen fogja olvasni, tehát előre sorry, mert már magam is szánalmasnak tartom, hogy...." nem jó! Hogy a francba kezdünk el egy naplót? Hogy sikerült a 15 éves énemnek egy menő részt összehoznia? Egyáltalán hogy kezdte? Aj, ez olyan gáz! Nem vagyok képes összehozni egy pár oldalas fogalmazást az életemről! Na jó, vegyünk mély lélegzetet, és gondolkozzunk...megvan! Vissza lapozok, hátha így erőre nyerek. De az meg nem jó, mert akkor meg a 15 éves Kristen-t fogom lecopyzni. Inkább mégsem. Van derék fantáziám, majd kitalálok valamit...gyorsan...még ebben az évben. Jé, egy légy! Oké, JÓ, eltelt fél század, tényleg visszalapozok. Vagy inkább mégsem. Nem akarom, hogy befolyással legyen a 15 éves Kris a mostanira. De anélkül meg sosem kezdek bele. Inkább meglesem. De nem jó! Vagy de...basszus, kit idegesítek még magamon kívül? Egyszerűen döntésképtelen vagyok. Oké, oké, oké, és köszöntsük a húszmilliomodik szóismétlést: oké! Hátralapozok. Ez az. Megvan. Csak egy oldal az egész...csak egy. Aaaaaztaa! A régi énem egy sima sziával köszönt. Jogos. És találó, egyszerű, könnyű, laza...sorolhatnám még, de inkább -még egy inkább- elkezdem írni az új bejegyzést:

Szia, öregebb én! Tudom, elég rég nem írtam magamnak, legalább 2,5 éve, de (most jön a szokásos de, mivel, azért, mert...) kissé lefoglalt úgymond minden. Amik talán a legfontosabbak, azok azok, hogy szereztem egy majdnem ötös érettségit (másfél pont, és 5-ös), hogy szakítottam Oliverrel, anyámék elváltak....de a legeslegfontosabb dolog, hogy elköltöztünk! Tudom, azt is meg kellene majd említenem, hogy szerelmes lettem, meg minden, viszont ezek a dolgok maguktól jönnek, és mennek...vajon miért körmölök ilyeneket a naplómba? Mert itt nem kell adnom a hülye kiscsajt, hogy embernek nézzenek -gondolta Kristen. Tessék, megint. Kedves öregebb énem, csak hogy tudd, én próbálok felnőni! 20 leszek! Bár agyilag is fel kellene nőnöm. Amúgy csak én irkálok ilyen barom gondolatokat ide? Oké, szóval: elköltöztünk Kanadába. Az közel van Amerikához. Másnak az az álma, hogy Londonba menjen ki...nekem az, hogy San Franciscoban kössek ki. Úgy érzem, ideje gyűjteni.Visszatérve az érdekességekhez, másfél napja találkoztam egy fiúval. Ma -10 perccel ezelőtt- meg elhívott randizni. Ez mind szép is jó, de fogalmam sincs, mit kellene tennem, mert...

- Mondj igent, baromarc -jött a válasz a kérdésemre a hátam mögül, mire kisebb szívrohamot kapva lezuhantam az íróasztalomnál álló székről. Persze hogy Andy volt, persze hogy mögöttem kukkolta, mit írok, és persze, hogy a végén röhögcsélve szökdécselt ki a szobámból. Mondtam már, hogy szeretem a húgom? Ahh....ennyit a naplóírásról. Megyek, és eszek valamit. Vagy mégsem, mert hívásom van. Találjátok ki, mi a csengőhangom. Segítek; no Michael Jackson, no 1D, yes Austin Mahone. Hallgassátok meg, az eredetiből lett "kiszedve" a zene része. Őrült jó, nem? Biza, jó. Ja, hogy fel kéne venni!
- Haló? -szóltam bele a kagylóba.
- És ha-nem-ló? -röhögött fel Louis, a vonal túlsó végén. Hallottam még pár elejtett nevetést mellőle, gondolom a srácok voltak, vagy nem tudom.
- Akkor szamár. Miért hívtál?
- Mondasz valamit. Csak azért, mert nem beszéltünk egy éve, és elvileg én vagyok a legjobb barátod! -közölte nyávogós hangerőn. Ezt most nem értem. Legjobb barát? Ez igaz, de....jaaaaa, leesett! Úgy érti, vele találkoztam először, szóval Best Friend vagyok. FuckLouisLogic lvl 2,000000.
- Aha, te vagy! Na, mesélj, miért láttam Niallt és a barátnőjét Londonban?
- Izé...neki nincs is barátnője! -mentegetőzött gyorsan, abban a reményben, hátha beveszem, Szöszi még szingli. Tévedett -Jó! Bocs, Niall, nem titkolózhatsz! Ereszd el....add már vissza! Niall! Niall, ezt még megbánod -a hangokból ítélve Niall elvette a telót Louistól, szóval most a Best Friend Louis háttérbe került. Szegény, sajnálom...mondjuk, magamat is, mert beszélnem kell Írmanóval - Na, itt vagyok!
- Azt hallom -nevettem fel halkan, a most-már-barna-hajú-Niall-ön, aki mély lélegzetet vett a "megerőltető" harc következtében.
- Khmm -kezdett el fuldoklani - Élek! Akkor:, tudom, hülye vagyok, hogy megharagszom egy semmiségért, de minden fiú ezt teszi, ha egy jó csaj egy másik kölyökkel akar találkozni. És tudom, nem mentség, viszont szeretnék bocsánatot kérni, még sütöttem neked muffint, habbal vagy mi a halállal a tetején, de aztán rájöttem, hogy Londonból elküldeni neked nehéz lenne...és, tudom, hogy megint csak egy segg voltam, hogy nem szóltam Aubrey-ről, meg hogy miért voltam Londonban, azért voltam ott, mert Aubrey bemutatott a szüleinek. Tudom, megint egy hülyesegg leszek, de nem lehetne, hogy tényleg CSAK barátok maradjunk? -fújta ki a hadarástól eddig bent tartott levegőt, amivel azt jelezte, hogy várja a válaszomat, azonban én még mindig a szavait dolgoztam fel. Oké, a bocsánatkérése elfogadva, csak az az egy baj van még, hogy IGENIS KOMOLY a dolog a csajjal. Ez nem fair! Most mért kell vele járnia? Velem kellene! Vagyok olyan, mint az a lány! Heee!! Úgy érzem, egy részem megdöglött. Ja nem, az összesen annyi volt, hogy rájöttem, köztünk Niallel sosem lesz semmi.
- De, lehetne -tettetem azt, hogy nyugodt vagyok, pedig ha leraktam volna a telefont, tuti, hogy bőgve terültem volna el az ágyamon.
- Huh, oké, megnyugodtam -fújta ki újra a levegőt.
- Semmi, tényleg, megszoktam -álltam fel a földről -eddig ott ültem. Komolyan, eddig azt hittem, hogy össze fogunk jönni? Ennyire is én lehetek szánalmas.
- Tényleg? Megszoktad...? Ezt úgy kell értsem, hogy sokan utasítottak el? Ki volt az a szemét? Várjunk csak...baszki, én voltam. Szívás -kacagott fel erőltetetten. Éljen a néma csendben való sírás. Éljen az, hogy amikor megpillantom a medvét, amit Harryvel vettem, még jobban sírhatnékom lesz...
- Tudnád adni Harry-t? -kérdeztem én is erőltetetten. Remélem nem tűnt fel neki, hogy zokogni készülök.
- Persze, tessék. HARRY GYERE MÁR!!! -üvöltött fel a srác, majd furcsa zajokat követően megszólalt Harold.
- Na szia! Mi a helyzet? 
- Miért velem teszi? -törtem ki most már hangos bőgésben, amit jómagam is szégyellek, mert ha valaki sír, az gyenge, és én nem akarok gyenge lenni, de már vagy huszadszorra esek pofára Szöszi miatt, ami nem jó dolog...sőt, elszomorító.Göndörke sajnos nem tudott mit tenni a "sssh, ne sírj, nem éri meg"-ezésen kívül.
- Nyugi! Lélegezz azért!! Hahó Kristen! Ott vagy még?! Ki trombitál a házban?
- Orrot fújtam, hülyegyerek -nevettem fel, miután kifújtam az orrom, letöröltem a könnyeimet, és lenyugodtam.
- Na, ne tráromkodj! -utasított rendre Hazza.
 - Mi az, hogy tráromkodni? -nevettem fel kérdőn, mire kaptam egy "TE NEM TUDSZ A TRÁROMKODÁSRÓL? JÉZUS!!!". Aztán megmondta, hogy ez azt jelenti, hogy a trágárkodást és a káromkodást összevonta. Értelmes kölyök -Harry? -szólaltam meg megint. "Hmm?" volt a válasza -Hiányzol! Meg a többiek is - motyogtam halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy a fiú egy "óóóó, aranyos vagy!!!" beszólással díjazhassa.
- Figyelj, mennünk kell, mindjárt kezdődik egy koncert, viszont ne szomorkodj! Még beszélünk, szia -nyomta ki a hívást. Engem azonban most hidegen hagyott, hogy elköszönni sem volt időm, mert a "ne!"-ről eszembe jutott, mikor 16 évesen vörös hajat akartam. Nem olyan vörös-vöröset, hanem barnás-vöröset. Anya azt mondta, hogy majd ha elmúltam 19. Van rá lehetőségem. Plusz, úgy is untam ezt az unalmas barna hajat, legalább dobjuk fel egy kicsit. Ötlettől vezérelve lerobogtam az étkezőnek kialakított helységbe, ahol anya dolgozott, s elkezdtem azzal támadni, hogy "hívj egy fodrászt, hívj egy fodrászt!". Szegény anyám szerintem sokkot kapott hirtelen felbukkanásomtól. Részben, mert még nem is üdvözöltem, részben azért, mert a fülébe ordítottam. Van ilyen.
- Miért akarsz fodrászhoz menni? Jó így a hajad, szép barna -emelte rám tekintetét, egy pillanat erejéig, hogy végig tudjon mérni, majd hogy újra a megtanulandó TV-s szövegnek szentelje figyelmét.
- Be akarom festetni. Meg amúgy is töredezik a vége. Nyugi, levágatni azért nem akarom. Na jó, egy picit. Így is, legalább a hátam aljáig ér. Légyszi -hajoltam le anyához, hogy szemébe tudjak nézni.
- Jól van, legyen, keresek neked egy fodrászt, viszont csak hétfőn tudom felhívni? A szerda jó lesz időpontnak? -nézett rám, miközben elővette a laptopot a földön pihenő táskájából, s felnyitotta. Heves bólogatásba kezdtem, ami nálam az igen-t jelentette. Ha már úgyis a konyha egyik felében voltam (össze van vonva a konyha és az étkező), gondoltam eszek valami ehető kaját, így hát körbekémleltem a helyiségben. Találtam is egy eldugott részen némi ecetes chipset, ami a polc legfelső fokán volt, pár nehéz tállal, és egy hatalmas nyújtó deszkával. Azt hittem, könnyen le tudom szedni onnan. Hát tévedtem. Nagyon nagyot...ugyanis, a chips helyett az egyik tálat rántottam le, amit nagy nehezen el tudtam kapni, de seggre vágódtam. Idáig még oké. Onnantól már nem oké, hogy azt nem tudtam, a tál a többi tálat és a deszkát tartotta a helyén, így az összes megindult lefelé a helyéről. Én meg csak annyit láttam, hogy repül felém...repül! Zuhan felém egy nagyon nehéz deszka, tálak, stb. És a baleset előtt  annyi hagyta el a számat:
- Baszki.... -és zutty! Az összes potyogó tárgy ráesett a lábamra. Lábszáramra. Na. Anyám fél másodperccel a fájdalomtól való üvöltésem előtt megjegyezte: "Kristen, ne káromkodj!". Kösz! Fel sem nézett. Aztán, amikor olyan hangerőn kiáltottam fel, amiről magam sem tudtam, nem csak hogy idenézett, hanem ő is elkáromkodta magát. Ezalatt én azon voltam, hogy visszatartsam kitörni készülő könnyeimet. Félig-meddig összejött. Anya hirtelen sebességgel termett a lábamnál, hozzá akart érni. Azt hiszem, leharaptam egy ujját. Vicc volt, rácsaptam a kezére. Ez gondolom ráébresztette arra, hogy kórházba kellene vinni. Szóval, a nap tanulsága: ne legyél boldog előre. Mehetek vissza a kórházba. Akár éjszakákra is...éljen.


Oké, tudom, ritka szar rész lett, de muszáj volt összehoznom valamit. Rengeteg szóismétlés van benne, amiért elnézést kérek. Maga a fejezet történései is pocsékak lettek...-sajnálom. Azt azonban megígérem, hogy a 17. rész jobb lesz. Viszont, kérhetek tőletek valamit? Légyszíves írjátok le kommentben az ötleteiket, PLUSZ azt is, hogy hányadik epizódban akarjátok, hogy Kristen és Niall összejöjjön? Egyáltalán akarjátok?

xx Emma:3