Eleventh Part: Nothin'

"Azt akarom, hogy mindig velem maradjon...

hogy sose hagyjon el -Niall Horan"

/Niall szemszög/

A moziban ülve, egy kaszabolós jelenetnél jöttem rá, mennyire fontos nekem. Egyszerűen nem bírnám ki, ha elveszíteném. Mert....iránta valami olyan megmagyarázhatatlan dolgot érzek, ami egyszerre tesz boldoggá és egyben szomorúvá is. Mert tudom, hogy neki is ugyanannyit jelentek, mint ő nekem. Viszont elkeserít, hogy tudom, ha rajtam múlik, sosem jövünk össze. De egyszerűen képtelen vagyok. Képtelen vagyok csinálni bármit is, mert pontosan én kértem, hogy "legyünk barátok!". És hiába akarom jelezni neki, most az egyszer ne vegyen komolyan, nem jön össze. Talán azért, mert fontosabb nekem, minthogy pár hónapnyi szerelem után máshogy nézzen rám. Mint egy "ex"-re. Mert nekem nagyon sokat jelent, azonban nem akarom elveszíteni. És ha járni is kezdenénk, nem tudnám folyamatosan megóvni a rajongóktól, azoktól, akik miatt az egész kapcsolatunk tönkre mehet. Sőt, minden egyes, a közelébe merészkedő fiútól is védeni akarom. S bár hiába akarom egyfolytában óvni, nem lehetek mindig mellette. És itt ugrik a majom a vízbe: mi el fogunk menni 27-én. Még a karácsonyt sem tölthetem vele. Mi lesz, ha addig talál valaki mást? Aki nem rágódik azon, mi lesz az eddigi szép emlékekkel, hanem csak csinálja, a YOLO alapelvén. De ha már az "csak egyszer élsz"-nél tartunk, nekem sem lenne szabad itt őrlődnöm. Ki tudja, mit hoz a holnap, nemde? Valószínűleg, egyszer majd szakítunk, de addig még több közös, számomra az álmaimat jelentő élménnyel és emlékkel fogok/fogunk gazdagodni. És nekem ő mindent megér. 

- Még a moziban is képes volt elaludni -közöltem a mellettem ülő Kristen fölé hajolva. Az említett személy lejjebb csúszva a felettébb kényelmetlen széken, fejét a háttámlára támasztva szuszogott, s még a félhomályban is ki lehetett venni, hogy álmodik. Ezt a szempillái néhai megrezdüléséről, felgyorsult légzéséről, és folyamatos mocorgásából állapítottam meg. Vajon mik keringenek fejében? Mi az, ami ezt a hatást váltja ki ebből a lányból?
- Na ja...pedig én eléggé berezeltem -kúszott közelebb hozzám Louis, aki eddig a térdén könyököléssel támasztotta meg állát, s közben feszülten bámulta a jelenetet. Való igaz, Loui sosem volt a horror filmek imádója, hiszen az nálunk mindig Liam és Harry volt, előbbi azért, mert szerinte nincs valóságalapjuk, utóbbi pedig bátor lélek.
- Szerinted mit érezhet? -kérdeztem, s bár inkább hangosan gondolkodtam, barátom, és egyben bandatársam feltárta elméje "okos" részét, ami azt jelentette, ő bizony most tanácsot/véleményt fog adni. Unottan vártam "megfontolt" válaszát, amit körülbelül két perc után osztott meg velem.
- Haver! Látszik rajta, hogy minden rezdülésedért odavan! Nézz csak rá, fogadok, hogy veled álmodik -röhögött fel mondata végén az Eleanor nevű barátnő boldog fiúja, majd belemarkolt a kartonban pihenő kukoricaszemekbe, amiket alig pár másodperc múlva nagy hévvel hajított el a vele ellenkező irányba. Nos ja, elég rémisztő látványt keltett, ahogy a védtelen áldozat a gyilkos csapdájába sétált, de hát megszokhattuk.
- Azt kétlem -legyintettem Louis hülyesége miatt, majd inkább vissza fordultam a vászon felé, és újra figyelni kezdtem a filmet.

/Kristen szemszöge/
Egy óriási zombihörgésre keltem. Ó, de zsír, majdnem lezuhantam a székről, de sebaj! Riadtan, és szaporán lélegezve helyeztem magam ismét a székbe, majd körülkémleltem a teremben. Hát, izé...most komolyan, értem én, hogy csak pár 16 éves srác, egy 35-40 év körüli pasas /aki jó nagy darab/ meg még egy lezbi pár van itt, de...Oké, a fiők miért viselnek maszkot? Normális az, ha rettegek? Inkább nézem a filmet, igen, az jó lesz.
- Jézus!!! -üvöltöttem fel, talán túl hangosan is, mert a vetítő egy kaszabolós jelenetet mutatott be /csak egy újabb áldozatot pusztítottak el, csoportos hörgés, egy csimpánz menekül, csak a szokásos laza dolgok.../, ami épphogy, de nagyon megijesztett!
- Kussolj már, hülye ribanc -vetette oda az egyik 16 éves kölyök. Milyen aranyos! Á, hagyom a fenébe ezeket a....a. Verebek! Ez az, hagyom a verebeket!

- Te meg fogd be, és húzzál haza aludni -nézett feléjük Beck, aki nagylelkűen megvédett. /amúgy köszönöm eme átköltött beszólást Eszti-nek---> takarodj haza aludni!/ Ez kedves, meg minden, de most egy randin vannak, legalábbis annak indult, szóval nem szabad tönkretennem a marhaságaimmal. Egy legyintéssel elintéztem, majd inkább közelebb húzódtam Niall-hez -már amennyire az ülés engedte-, és elővettem a telefonomat, amin kikerestem egy számot, ami végül a Want U Back lett Cher Lloyd-tól /imádom Cher nevét!! Ha gyerekem lesz, tutibiztos hogy így fogom elnevezni -mit számít a férfi akarata?! De most komolyan! :D Amúgy ez Kristen+Emma megszólalás volt/, s a fülhallgatókat hallókagylómba -oké, ez furcsa volt - helyeztem, majd elmerültem a normális, cseppet sem ijesztő zene hallgatásában. De jóó, klassz zene! Olyan öt percig bírtam ki, mert közben néztem is a filmet, ami....nos. Inkább hadd folytassam a sztorit! 

- Jól vagy? -fordult elém idegesen Szöszi, hiszen már másodszorra sikoltottam fel, azonban pár hangizével halkabban. Ez haladás! Már csak X év, és kibírom ordítás nélkül. Vagy kirángatom Louist, mert ő is riadozik, vagy mi. Ez a megoldás! 

- Hé, Louis! Hopsz, Lewis, nem megyünk? Én egy kissé...khm berezeltem -böktem meg a karját, miközben leporoltam magam, és ölembe kaptam a táskám. Válasza egy "induljunk!" volt. Ja, amúgy ezt mind Niall előtt csináltuk, aki le se szarta, de senkit ne zavarjon. Hát oké, nem tudom, mi játszódhat le a fejében, de kezdem úgy érezni, csak játszik velem. Brühühühhü, most mindenki elszomorodott, igaz? Na, sebaj! Majd...maximum megpróbálom elfelejteni, és kész. Bár ez nem valami egyszerű. 

- Kussolj már, nézném -intett le az említett fiú.Ó, de jó! Most mit csináljak? Mérjük fel a helyzetet: egy zombihorror kellős közepén vagyok. És épphogy, egy kicsitnagyon félek. Hogy miért? MERT AZ OTT SLENDERMAN! Jézus....oké, ennek mi a címe? Egyáltalán ki rendezte? Mert az egy baszotthülye volt. Igen, káromkodtam. De ha ti ülnétek itt, megértenétek a szitut. Ráadásul, senki nem akar hazamenni velem. Én meg egyedül nem fogok bóklászni, az tuti! Inkább...inkább elrejtőzöm a WC-ben. Vagy elbújok az ülés alá. Ez jó lesz, csak valahogy...hopsz. Oké, most, hogy nem önszántamból, de lezuhantam a székről, itt is maradok. Bár, azt Niall nem díjazza. Vajon...azok a kidagadt erek dühöt jelképeznek? Na jó, hagyjuk a töprengést. DE ÉS HA VALAMI A PIROS SZÉK ALATT REJTŐZIK, HOGY ELKAPJON??!!! Tudjátok mit? Maradjunk annyiban, hogy átvészelem valahogy a filmet, aztán otthon zombicsapdát állítok a szobámban, miközben kinyírom Jade-t, hogy képes volt elráncigálni a randijára. Amúgy...a randiról pár szót: Beck és kedves barátnőm elvannak a telefonjukkal. Azt hiszem, egymással SMS-eznek. Hajrá nekik.

                   Még két kerek óra! Még két óráig tartott a film! Ami elég necces, mert körülbelül két világot pusztítottak el a zombik, de legalább vége van. És ha most nem jutok épségben haza, akkor én megölök valakit, az biztos. Vagy nem -de ez nézőpont kérdése. Oké, azt hiszem ez a zombihorror teljesen megőrített. Szóval, bocsánat, ha zagyvaságokat beszélnék.  Szóval, a filmnek vége, és Beck és Jade most sétálni mentek, Niall vissza a 1D többi tagjához -köszönésképp egy "csá"-t motyogott. Úgy látszik, még mindig be van rágva-, míg Louis elment fagylaltot szerezni. Tehát, két lehetőség van: vagy megölnek, vagy utcazenész leszek. Miért érzem úgy, hogy az ötleteim enyhén szólva is furcsák? Ne is válaszoljatok!

- Bú!! -ugrott elém "valaki", mire egy hangos "váááááá, úristen!!!!" hagyta el a számat. És véletlenül kivertem BooBear kezéből a fagyit. Csak remélni tudom, hogy az enyém ment tönkre. 

- Jézus, azt hiszem, be kellene vinned a kórházba, rendellenesen működő szív miatt -fújtam ki a levegőt, mialatt tekintetem a röhögő Loui-ra emeltem -Nagyon vicces!

- Nyugi van! Tessék, ehetsz a fagyimból -tartotta felém a csoki ízesítésű jégkrémet. Csábító ajánlat, de én kifejezetten rühellem a csokoládét. Mármint fagyiban. Mindenki mindig csokisat vesz, arról áradozik, pedig az a világon a legegyszerűbb jégkrémféle! Nem úgy, mint a sárgadinnye, vagy a puncsos! Hé....hirtelen megkívántam a fagyit. Pedig november 2. van. Miért van a 11. hónapban fagylaltárus az utcákon? Á, ez itt Kanada, bármi furcsa dolog történhet. De náthás is vagyok. Mindegy, akkor is veszek citromosat! És ebben senki nem akadályozhat meg! Vagy de. Például az, hogy az árus arrébb ment a kocsijával. Király. 

- Nem köszi -utasítottam el -nem tudnál hazakísérni? Azt hiszem, ha egyedül megyek, a hallucinációm miatt a pszichiátrián kötnék ki -vigyorodtam el saját magam hülyeségén. Loui is ugyanezt tette, annyi különbséggel, hogy csokis volt a foga. Egy legyintéssel nyugtáztam, hogy rajta már nem lehet segíteni, majd felhúztam kapucniját -higgyétek el, még itt Kanadában is megtalálnák- és belekarolva a házunk felé vonszoltam. 

               Mikor biztonságérzetben bezártam Tommo Tomlinson mögött az ajtót, és körbekémleltem, rájöttem, a házban csak én vagyok! Most vagy visszahívom Louis-t, aki már el is rohant -gyors kölyök. Vagy csak ő is berezelt a filmtől-, avagy áthívom Andre-t, hogy írjuk meg a dalt, aztán viszlát. Ez a megoldás. Miután előkerestem a telómat, kikerestem zeneírótársam számát, s a készüléket fülemhez tartva sprinteltem fel a szobámba egy ablak csukódását hallva.

- Andre! Mit csinálsz? -szóltam bele a kagylóba, az ajtómnak dőlve.

-Ráveszem a nagyanyám, hogy bújjon elő az ágy alól. Komolyan mondom, egy gyanútlan ember szörnynek is hihetné -röhögött fel.

- Ezzel ne viccelj! Amúgy most át tudnál jönni, megírni a dalt? -kérdeztem reménykedve, miközben a hajammal játszadoztam.

- Ja, 10 perc és ott vagyok -közölte, s hangjában azt véltem felfedezni, hogy ő jól szórakozik rajtam. Hurrá. Miután lerakta, én elkezdtem eltorlaszolni a szobám bejáratát. Aztán, mikor csöngettek, rájöttem, nem fogok tudni kimenni. Úgyhogy az ablakomon kihajolva leordítottam Andre-nak, hogy másszon fel a falon, pókembert utánozva. Csak egy kicsit nézett hülyének....de szerencsére Ands és Bruce haverja pont akkor futott be, így be tudták engedni az értelmetlen fejet vágó haveromat. És én is visszapakolhattam, mert most már nem fognak megölni, ha vannak mások is a házban. 

- Hé, Andy, hol voltatok? -szökdécseltem le a lépcsőn. Kérdésemet azért tettem fel, mert a lányon egy festékes táska és pulcsi volt, csakúgy, mint szívszerelmén. 

- Mit vársz? Csomó új hely van a graffitizéshez! -jelentette ki teljes hidegvérrel, majd lehámozta magáról a pólót, és kiment a kertbe, gondolom elásni. Vagy valami.

- Oké, kezdjünk hozzá -huppantam le Andre mellé a piros kanapéra. Erre egy "cím?" volt a válasza. Hosszas -öt perc- gondolkozás után csendesen -üvöltve- mondtam meg a kért infót -Countdown? Úgyis visszaszámolunk a karácsonyig, nem? És....most te énekelhetnéd a nagy részét!
- Komoly? A cím oké, de nem fogok szólózni, kösz -fonta keresztbe kezét, s közben hátradőlt. És így lett az, hogy fél órán át győzködtem, mire beleegyezett, hogy ő fog énekelni, én meg segítek neki a refrénben. A nap végére amúgy -3 óra volt- kész lett a dal is, ami akkor tényleg a Countdown nevet viselte -Mikor is lesz az izé, a na, mondjad már mi!

- A második buli? Izé....valamikor decemberben, szerintem, másodika körül -vontam vállat, majd oldalra eldőltem a puha ülőalkalmatosságon. Szemeimet lehunytam, majd azon kezdtem merengeni, hogy milyen is rasztának lenni. Egyáltalán kell hajat mosni? És fésülködni? Na meg, nem esik le egy idő után a hajunk? Ha meg lepotyog, akkor azon a helyen kopaszok leszünk? Na mindegy. Álmos tekintettel ültem fel, majd csodálkozva konstatáltam, hogy Andre-zeneírótárshaver arcát egyre közelebbről tanulmányozhatom. Most meg akar csókolni? Vagy pofon vágni? Esetleg zombi, és megesz? A döbbenettől teljesen leblokkoltam, ugyanis hirtelen vagy ötvenezer rémsztori, és lávsztori is eszembe jutott, na meg Niall, Beck és Jade, Szöszivel ahogy csókolóztunk -egyszer!!-, a zombik, és még megannyi jelentéktelen kis dolog. Amiktől cselekedni is elfelejtettem. Azonban ezt kedves barátnőm megoldotta: 

 






 



- HÁ! -ugrott elő ordítva a kanapé mögül (Jade), mire Andre lezuhant a kanapéról, én meg kisebb szívrohamot kapva sikítottam fel....a horror nem tett rám jó hatást.
- Jade! te hogy kerülsz ide? -mutattam rá csodálkozva.
- Gondoltam, megleplek -vigyorodott el önelégülten, majd a riadt Andre után nézve tapsolni kezdett -Mert te az enyém vagy -ölelt meg kedvesen. Ilyet is ritkán hallani barátnőmtől. Azonban még súgott valamit a fülembe -vagy Niall-é. Ha megjön az esze -mikor ránéztem -kérdőn- egy szemforgatással ajándékozott meg. Erre azért jó rájönni. Hogy vagy a legjobb barátnőmé, vagy Szöszié vagyok. Zsíííííír.

Oké, bevallom, furcsa befejezés lett ez a zsír szó ötven í-vel, de hát, ennyit erről. Ezt jól meg mondtam. Még egyszer sajnálom a fenti káromkodásokat, a hosszú idő utáni részt, meg hogy ilyen unalmas lett. Nézzetek be a Shane's Story-ba is, amiben előbb lett rész, mint itt. Amúgy egyszerre akartam kirakni, csak ebben -nevezzük AWLW1D-nek /túl hosszú név/- nem mentette el, így újra kellett írnom. A következő részt hozom, ha tudom, és nincs kommenthatár! ÉLJEN!
Xx Emma:3